Dear Journalists! (merthogy kitaláltam, hogy szólítsuk így az olvasóinkat)
Mint ígértük, itt a Prológus, hosszú várakozás után. Egyszerűen nem tudjuk Nektek eléggé megköszönni a kommenteket: fruu és Nadia Elson, hálásak vagyunk, hogy vettétek a fáradságot, és írtatok. Love ya!
És nagyon köszönjük a 3 követőt Bloggeren, valamint a 4 követőt Bloglovin-on! Eszméletlenek vagytok! <3
A Prológus még nem szemszögből íródott, csupán egy elbeszélés, bevezető, ezt együtt írtuk.
Az első részt pedig én hozom, Honor szemszögéből, tehát a másodikat majd Eleanor írja.
Reméljük, elnyeri tetszéseteket ez a rövid kis Prológus, és írtok nekünk (ha időtök és kedvetek engedi)!
További szép hetet, legyen az utolsó nyári hónapotok minél boldogabb!
Love you all,
Sophie Palmer
______________________________
Prologue
2013. október 2. szerda
„Készüljetek énekes-pacsirta Directioner-ek! Most itt a
lehetőség, hogy felvehessetek egy közös dalt kedvenceitekkel!
Nem, nincs április elseje. Igen, jól olvastad. A One
Direction tegnap jelentette be, hogy versenyt hirdet, melyre e széles világon bárki jelentkezhet – csupán legyen egy jó
dala. A kész anyagot videón küldjétek el a címre, melyet a banda hivatalos
honlapján találtok, és már regisztráltatok is. Kezdődhet a megmérettetés!
A döntőbe – melyet november 2-án tartanak Londonban – tíz
dal jut tovább, ekkor élőben kell elénekelni nótáitokat – a banda tagjai
előtt! A nyertes pedig lemezszerződést kap a Syco kiadónál, valamint egy közös
dalt a One Direction-nel.
Megéri jelentkezni, ugye?
Nincs más teendőtök, mint hogy elküldjétek a videókat október 15-ig.
Sok sikert!”
- Te. Jó. Ég. – dadogta szaggatottan Savannah, és kiejtette
kezéből az újságot, amint olvasta a cikket. Úgy érezte, Isten meghallgatta kéréseit,
hisz erre a lehetőségre vágyott, mióta megszületett.
Énekelni – ez volt a mindene. És egy ilyen verseny feldobta
a kedélyeit. Különösen, mivel tudta, mekkora nyilvánosságot kap majd a
produkció, lévén, a világ leghíresebb bandája rendezte.
- Mi az? – nézett fel szemüvege mögül füzetéből nővére,
Honor, ki eddig annyira belemélyedt az irkálásba, mintha nem is érzékelte volna
a körülötte történő eseményeket. A konyhába ücsörögtek az ebédlőasztalnál, s
éppen a reggelijüket fogyasztották el. Savannah iskolába, Honor munkába
készült. Szüleik még nem keltek fel: az apjuk filmproducer volt, így kötetlen
munkaideje miatt délig is alhatott, édesanyjuk pedig szétszórt festőnő volt,
önmaga osztotta be idejét.
Savannah nővére orra alá nyomta az újságcikket, mire a lány
átfutotta szemével azt, és megvetően fújtatott.
- Na és? Egy béna reklámfogás megint. Felfoghatatlan, hogy a
hírességek ilyenekre pazarolják a pénzt. – rázta a fejét rosszallóan.
- Ez gonosz volt. – grimaszolt tetetett sértettséggel húga,
ki mindig tudta, hogyan oldja a feszültséget, és mosolyogtassa meg általában
komor nővérét, aki azonban most nem mosolyodott el, inkább újra füzetébe
mélyedt.
- Attól még igaz. – vont vállat Honor, fel sem nézett írás
közben, majd kicsit később megkérdezte: - Jelentkezel?
- Nincs vesztenivalóm! – vont vállat Savannah boldog
mosollyal.
Az apjuk belépett a konyhába, épp végszóra, homlokon
csókolta mindkét lányát, és töltött magának kávét. Így kezdődtek a reggeljei,
ezért valamelyik lánya mindig gondoskodott róla, hogy legyen frissen pörkölt
kávé.
- Jó reggelt, lányok! Mik a terveitek mára? – érdeklődött a
férfi derűs jókedvvel, míg a konyhapultnak dőlve iszogatta kávéját. Az
időérzéke a pontatlannál is pocsékabb volt, így azt is elfelejtette, hogy
hétköznap volt éppen, és fiatalabbik lányának iskolába kellett mennie.
- Én suliba megyek. – mondta Savannah egyértelműen.
Tizedikes volt az egyik legjobb londoni magángimnáziumban, nagyon jó tanuló, és
rengeteg barátja volt. Honor már leérettségizett, így ő egyetemre járt, Savannah
pedig alig várta, hogy már ő is kikerülhessen a nagybetűs életbe.
- Elvigyelek? – kérdezte apja figyelmesen. Minden reggel
felajánlotta, és minden reggel ugyanazt a választ kapta:
- Nem kell, szeretek metrózni. – a londoni metró forgalmas,
nyüzsgő élettere volt Savannah kedvence a városban: szerette, hogy rengeteg
különböző ember gyűlt össze, így úgy érezhette magát, mint egy
olvasztótégelyben. Már önmagában a város is sokszínű volt, és ezt kihasználva
mindkét lány örömmel járta az utcákat akár egész álló nap.
- És te, Honor? – a lány kérdőn pillantott fel; valószínűleg
megint nem hallotta a kérdést. – Mit tervezel mára?
- Dolgozom, aztán Caleb-el találkozom. – felelte Honor, mire
apja rosszallóan összevonta a szemöldökét: nem szerette, ha lánya egy bizonyos
Caleb Price-t emlegetett. Honor nem sok embert engedett közel magához
tizenhárom éves kora óta, és a fiúkkal még kétszer annyira elővigyázatos volt:
valamiért Caleb mégis kivételt jelentett, de a lány édesapja nem tudta
megkedvelni a srácot, kinek többször is volt már dolga a rendőrséggel,
motorozott, verekedett, és még ki tudja miket művelt.
- Jesszus, már ennyi az idő? – ugrott fel hirtelen Savannah
a falon függő régi, hatalmas órára pillantva. Pontosan kiszámolta, hogy
metróval mennyi idő alatt ér az iskolába, s máris három perc késésben volt, ami
a londoni földalatti pontossága miatt egy emberöltőnek tűnhet.
- Szia, Apa! Szia, Honor! – köszönt gyorsan a lány, miközben
összeszedte holmiját, és magára ráncigálta dzsekijét, lévén, hogy október volt,
és még ősznek is kimondottan hűvös. Savannah születése óta megszokta a
kaliforniai meleget, s mikor – immár öt éve – Londonba települt a család,
nehezére esett megszokni a kabát és esernyő használatát.
- Szia, szívem! – köszönt Mr. Bayliss, Honor is intett, majd
Savannah becsapta maga mögött az ajtót.
Kezdődött egy új nap.